Blegondoltam, hogy ha Sophie élne nem lenne büszke rám. Otthagyom a legjobb barátaimat, mindenkit hanyagolok. Abban biztos vagyok, hogy akár még haragudna is rám, amiért így viselkedek. De nem tudom őt elengedni. Mert ha elengedem, akkor őt hanyagolom el, ha vele vagyok, akkor Niallt és a barátaimat. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam elalás előtt, Pamacs buksiját simogatva. De ő időközben elaludt, picit odébb tettem, arra a helyre ahol egykor Niall aludt. Áhhá ! Az én kis Pamacsomnak végig ez volt a terve: hadd aludhasson az én puha, meleg ágyikómban.:) Haha.
És akkor megint egy dalba kezdtem.
- I'm broken. Do you hear me ? /Összetörtem. Hallassz? - a szavak Sophie-nak szóltak. Sosem hittem a varázslatban de szerintem a Sophie iránti szeretetem valahogy előhoz egyfajta "beszélgetést". Fogalmam sincs hogyan. De a telefonom, válaszul rázendített a More than this-re...:D Szerintem a házunkban szellem jár. Megnéztem ki hív, bár ez nem is volt kérdés, hiszen csak 1 ember hívhat ezzel a csengőhanggal. Niall. Azután állítottam be neki, amikor a koncerten felhívott a színpadra. Azonnal elöntött a melegség és boldogan felvettem. Hova tűnt a búskomor énem ?
- Szia - szóltam bele. Hangom kicsit sem volt álmos.
- Szia. Te még ébren ? - nevetett fel.
- Neeem, ez a szellemem - mosolyogtam cinikusan.
- Értem. Nem tudsz aludni ? - kérdezte.
- Hát, nem igazán - ismertem be. Mostmár a vonal közöttünk eléggé forró volt, de ekkor emlékeztettem magam. Csak barátok vagyunk.
- Akkor ? Énekeljek neked ? - húú, ahha. Nem hiszem el ! Niall Horan énekel ! Nekem !
- Ahham - bólintottam a számba harapva.
- Most olyat énekelek neked, ami nem 1D. Stereo Hearts by: Niall James Horan, a sztár ! - utolsó szót szerintem dülledő mellkassal mondta maj mindketten felnevettünk. Odatartottam a fülemhez a telefont majd énekelni kezdett.
- Szia - szóltam bele. Hangom kicsit sem volt álmos.
- Szia. Te még ébren ? - nevetett fel.
- Neeem, ez a szellemem - mosolyogtam cinikusan.
- Értem. Nem tudsz aludni ? - kérdezte.
- Hát, nem igazán - ismertem be. Mostmár a vonal közöttünk eléggé forró volt, de ekkor emlékeztettem magam. Csak barátok vagyunk.
- Akkor ? Énekeljek neked ? - húú, ahha. Nem hiszem el ! Niall Horan énekel ! Nekem !
- Ahham - bólintottam a számba harapva.
- Most olyat énekelek neked, ami nem 1D. Stereo Hearts by: Niall James Horan, a sztár ! - utolsó szót szerintem dülledő mellkassal mondta maj mindketten felnevettünk. Odatartottam a fülemhez a telefont majd énekelni kezdett.
Végig mosolyogtam csodás és mélyebb hangján. Sajnáltam, mikor vége lett a dalnak.
- Na, jó volt ? - biztos, hogy mosolygott. Szerintem mégjobban szerete, mint valaha ! Nem, nem - emlékeztettem magam. - Most nem lehetek szerelmes !
Most nem bírnék ki még egy csalódást, Sophie után. Túl sok sokk ért (ez így vicces: sok sokk) az utúbbi hetekben/hónapokban és rengeteg csalódás is. Most nem engedhetem meg magamnak !
- Nagyon tetszett - helyeseltem. -Szia, köszönöm és jóéjt !
Majd letettem. Még most sem tudok elaludni ! Álommanók gyertek már ! De csak azért sem tudtam elutazni álomországba...
Ezért halkan, csak nagyon halkan, kikeltem az ágyamból, felvettem a papucsom és lépcsőfokról-lépcsőfokra haladva lementem a nappaliba, onnan pedig a pincénkbe. Lehet, hogy van ott pár patkány. Na, jó paranoiás lettem, biztos, hogy nincsenek odalennt kis rágcsálók akik csak rám várnak. Vagy mégis ? Na, jó, le kéne állnom.
Hogy miért mentem a pincébe ? A régi zongoránkhoz, amit már senki sem használ. Kiskoromban sokat játszottam rajta de amikor a ngymamám meghalt egy baseball-ütővel szétütöttem. A tanárom hónapokig dolgozott a helyreállításán, majd sikerült is. De emlékszem, hogy ezt mondta: "Mos megjavítottam, de legközelebb nem tudom majd." Ergo ne nyúljak hozzá. Hát akkoriban nem is akartam ! Vissza a jelenbe. A pincébe vezető poros kis lépcsők egyre koszosabbak és kisebbek lettek. Vagy csak én nőttem ?
- Aúú - fogtam meg a fejem, mert bevertem a plafonba. Felkapcsoltam a villanyt és elémtárult az emlékek múzeuma. Minden egyes tárgyhoz egy-egy emlék tartozik. Hihetetlen, hogy ezek nélkül a tárgyak nélkül eszembe sem jutna semmi ! A kis zongoraszéket a kezemmel leporoltam, majd felhajtottam a zongora tetejét. Lenyomtam egy "G" hangot. A nagy csendben idegenül hatott ez az egy hang. Az egész kis teret körbejárta a dallam, majd újra, szenvedélyesen játszani kezdtem.
- Na, jó volt ? - biztos, hogy mosolygott. Szerintem mégjobban szerete, mint valaha ! Nem, nem - emlékeztettem magam. - Most nem lehetek szerelmes !
Most nem bírnék ki még egy csalódást, Sophie után. Túl sok sokk ért (ez így vicces: sok sokk) az utúbbi hetekben/hónapokban és rengeteg csalódás is. Most nem engedhetem meg magamnak !
- Nagyon tetszett - helyeseltem. -Szia, köszönöm és jóéjt !
Majd letettem. Még most sem tudok elaludni ! Álommanók gyertek már ! De csak azért sem tudtam elutazni álomországba...
Ezért halkan, csak nagyon halkan, kikeltem az ágyamból, felvettem a papucsom és lépcsőfokról-lépcsőfokra haladva lementem a nappaliba, onnan pedig a pincénkbe. Lehet, hogy van ott pár patkány. Na, jó paranoiás lettem, biztos, hogy nincsenek odalennt kis rágcsálók akik csak rám várnak. Vagy mégis ? Na, jó, le kéne állnom.
Hogy miért mentem a pincébe ? A régi zongoránkhoz, amit már senki sem használ. Kiskoromban sokat játszottam rajta de amikor a ngymamám meghalt egy baseball-ütővel szétütöttem. A tanárom hónapokig dolgozott a helyreállításán, majd sikerült is. De emlékszem, hogy ezt mondta: "Mos megjavítottam, de legközelebb nem tudom majd." Ergo ne nyúljak hozzá. Hát akkoriban nem is akartam ! Vissza a jelenbe. A pincébe vezető poros kis lépcsők egyre koszosabbak és kisebbek lettek. Vagy csak én nőttem ?
- Aúú - fogtam meg a fejem, mert bevertem a plafonba. Felkapcsoltam a villanyt és elémtárult az emlékek múzeuma. Minden egyes tárgyhoz egy-egy emlék tartozik. Hihetetlen, hogy ezek nélkül a tárgyak nélkül eszembe sem jutna semmi ! A kis zongoraszéket a kezemmel leporoltam, majd felhajtottam a zongora tetejét. Lenyomtam egy "G" hangot. A nagy csendben idegenül hatott ez az egy hang. Az egész kis teret körbejárta a dallam, majd újra, szenvedélyesen játszani kezdtem.
Jó volt újra megtáncoltatni az ujjaimat amik csak úgy szánkóztak (hagyjuk, ez most csak úgy jött) a billentyűkön. Hagytam, hogy kezeim játszanak és meg se álljanak. Ezt a dalt amúgy is nagyon szerettem, és még most is imádom. Épp énekelni kezdtem a zongorához, mikor lépteket hallottam..