Én nem tudom, mi lett az én Bells-emmel de mindentől függetlenül még mindig sokkal többet érzek iránta barástságnál. Sokkal de sokkal többet ! Én még mindig szerelmes vagyok belé ! Szerintem ő is tudja, csak...csak most veszítette el a hugát ! Akit most látott újr sok év után ! Nem lehetek ilyen gonosz, hogy ezt figyelmen kívül hagyjam ! Várok...de mire is ? Csak barátok vagyunk - emlékeztettem magam.
Ilyen "mély" dolgokról gondolkoztam, miközben a palfont figyeltem. A szemhéjaim elnehezedtek és kénytelen voltam elaludni...
* Bella szemszöge, REGGEL: *
Ma kábé úgy ébredtem, mint egy idegbeteg. Egész este forgolódtam és Anya többször is kopogott, mert állítsa szerint egész éjjel ordítottam. Érthető, hisz az álmomban minden szerettemet el akarta ragadni a halál és teljesen egyedül maradtam. Így hát kiabáltam, azt hiszem. De hangosan ? Szerintem a szüleim el fognak cipelni egy dilidokihoz....ajjaj.
És nem mellesleg: a kemény földön aludtam, mellettem Pamacs is kidőlt. A tegnapi diskurálásunknak köszönhetően. Klassz, tehát összegezzük: Ordítozás álmomban, nem kívánatos fekvőhely. Egyenlő ezzel: nagy karikák a szemeim alatt, mintha egy kismalac lennék, a szemeim összeszűkültek. A hajam tiszta kóc, mintha tupírozták volna. És ha ez még nem lenne elég egy idióta vagyok ! Éljen, éljen, tapsot kérek ! Hjajj...
Rohadt éhes voltam, pedig tegnap megfogadtam, hogy nem megyek le a többiekhez. De nem bírtam ki. Ezért halkan leosontam, de pechemre mindenki ott volt. Reménykedve pillantottak felém, hátha megtörök és odamegyek megölelni őket. De nem tettem. Hogy miért ? Mert mint már mondtam (írtam, de így jobban hangzik) egy hülye, nyomorék idióta vagyok, aki...aki egy idióta. Na, ezt jól megaszontam. Csak hidegen (?) töltöttem magamnak kakaót és egy kiflivel felviharzottam vissza a szobámba. Pedig úgy bocsánatot kértem volna. Úgy megöleltem volna őket. És úgy adtam volna nekik egy óriási puszit. De nem.
A szobámban aztán leültem megint a szőnyegre, az öleme vettem Pamacsot. Csak úgy hullottak a könnyeim. Hogy tehetem ezt a többiekkel ? És Sophie-val ? Azokkal vagyok a legbunkóbb, akiket a világon a legjobban szeretek. Azon goldolkoztam, miért csinálom ezt ? Magammal és a többiekkel ?! Mármint oké, tegnap kezdtem az önmarcangolást de rájöttem, hogy nem olyan jó meló. Sőt, ez a szótlanság megőrjít ! Hirtelen felindulásból elővettem a fényképezőmet és megnézegettem a képeket. Amikor L.A.-ben strandon voltunk. :) Lottie-val. Niall. Niall és én. A párocskák. (Hazza-Lott, stb.). És akkor észrevettem egy ismeretlen képet, amit tuti, hogy nem én csináltam. A képen mosolygok és a hajamat tűröm hátra. A strandon készülhetett. Az biztos, hogy a nem közvetlen közelről fotózott, mert arra emlékeznék. Ezek szerint rámközelített. Egyébként nem is nézek ki rajta olyan tragikusan.
* Így néz ki: *
De ki csinálhatta? Na, mindegy. Tovább nézegettem a fotókat és egyszercsak azon kaptam magam, hogy nagy könnycseppek gördülnek végig az arcomon, egyenesen Pamacs szőrére. Csak úgy hullottak ! Gyorsan letörölgettem szegény kis Pamacs szőrét, majd újra beszélni kezdtem hozzá.
- Bocsi, hogy lesírtalak - simogattam meg a kis buksiját.
- Vau vau - ugatott halkan. Rámosolyogtam, majd újra kiöntöttem neki a lelkemet.
Az ajtóm elől beszédet hallottam.
- Cstt! - kiabáltam suttogva (oké, ilyen lehet, hogy nem létezik de remélem értitek) Pmacsnak. Hallani akartam. De a könnyek a szememben minhta gátolták volna a hallásom. Tényleg semmit nem hallottam ! Ezért nehézkesen felálltam és odamentem az ajtóhoz de már senki nem volt ott. Na, mindegy, hallgatózni amúgysem szép dolog. Na, ó rászántam magam, hogy legalább Francsit megtiszteljem a jelenlétemmel, ezért halkan, hogy ne hallja senki, a szobájához mentem. Bekopogtam. De akkor jutott eszembe, hogy ez a szoba Lou-é és Francsi-é. A francba !
Szerencsémre Francsi nyitott ajtót és Lou nem volt bennt, állítólag lennt videojátékozott.
- Szia - nem bírtam ki, hogy ne öleljem meg. Boldogan visszaölelt majd kedvesen beinvitált.
- Bocsi, hogy undok voltam - szégyenkeztem.
- Semmi gond - simította meg a vállam.
- Na mesélj - ült fel törökülésbe az ágyán.
- Miről ? - egyre jobb kedvem lett. Ez a csajszi csodákra képes ! Imádom. :D
- Hát az...egészről - két kezével egy kört formált a levegőben, jelezve, hogy a kör egy egész. (????) Mindegy.:)
Legalább fél óráig be nem állt a szám és csak beszéltem, meséltem és regéltem. Jó volt újra dumálni, hisz eddig kábé szótlan voltam. :/ Mindent kipakoltam, a bánatomat, az érzéseimet, a kételyeimet, mindent. Végig megértő volt, majd mikor úgy látta, befejeztem, megölelt.
- Niallel beszéltél ? A többiekkel ? - reménykedett.
- Áááá - húztam el a szám. - Tuti hülyének néznek és utálnak.
- Dehogy ! Ellenkezőleg ! Mind megértenek téged de ettől függetlenül aggódnak érted.
- Hát, nemhiszem. Na, mindegy, csak ennyit akartam. Kicsit beszélgetni - öleltem meg hálásan és szorosan majd kiosontam, vissza a szobámba.
Ott bekapcsoltam a gépen és elindítottam a kedvenc bandám egyik számát, a 'More Than This'-t. Hirtelen előtörtek belőlem az emlékek. Tudtam, hogy a One Direction tagjaitól csak pár fal választ el, mégis olyan messze éreztem magam tőlük. Közel voltak, mégis távol.
Közben felmentem Twitter-re. Jött egy üzenetem. Tomtól.
"Nekem is olyan nehéz, akárcsak neked. Azt hiszem, te megérted. Minden ember mellé Isten csak 1 embet teremtett, akit meg kell találnia. Megtaláltam, elveszítettem. Többet nem teremt nekem. De nem is kell rajta kívül senki. Te becsüld meg, hogy nem veszítetted el."
Ez az üzenet olyan elvont volt, mégis tisztán érthető. Szóval mindenkienk van EGY, de csak EGY nagy Ő. Az utolsó mondat pedig...hát de. Én is elvesztettem. Visszaírtam.
"Köszönöm Tom. Amit mondassz, az igaz de tudod én is elveszítettem. Mármint eltoltam magamtól a boldogságot."
Rögtön válaszolt.
"Ilyen hibába sokan esnek. De legalább te légy boldog ! Sophie mindig is velünk lesz ! Ő lesz a napfény, ami besüt az ablakon; ő lesz a frissen hullott hó; ő lesz a bimbozó fa tavasszal és ő lesz egy hulló falevél."
Hirtelen megállt bennem az ütő. Ő ezt honnan tudja ? Vele is beszélt Sophie ?
"Hát, te is hallottad őt a temetőben ? Én is !" -hirtelen felvidultam, hátha.
"Igen, azt hittem bolond vagyok ! Neked is ezt mondta? "
"Nem szóról szóra de a lényege ugyanez ! Tom, ezt nem hiszem el ! Sophie talán azokhoz beszélt, akiknek a legjobban fájt az elvesztése ? "
"Még akár az is lehet." - el sem hiszem, hogy amit mondott nekem, azt nem csak én hallottam.
"Sophie a mi angyalunk." - ebben biztos voltam. Egy gyönyörű angyal, ki minden földi lénynél tisztább.
"A miénk. Örökre."
Ideje volt leakadnom a gépről, ezért félretettem, és ránéztem a sarokban alvó kis Pamacsra. Milyen nyugodtan szundít. Mosolyogva odamentem hozzá és megsimogattam a fejét. Utána én is kicsit ledőltem pihenni.