Mindannyian Soph-t sirattuk. Reszelős és fáradt hangon megszólaltam.
- Valaki telefonálna ? - majd ismét sírni kezdtem.
- Persze, kicsim - simogatta meg Niall a hajam, majd elővette a telefonját.
Felállt és idegesen lépkedett ide-oda. Én még mindig a betonon feküdtem, majd valaki ránk szólt.
- Kérem álljanak fel - figyelmeztetett.
- Nem ! - ordítottam.
- Akkor majd én - megragadta erőtlen karomat és felállított. A lábamon alig bírtam megállni. Odébb lökött, mire haragudni is elfelejtettem. Mert körülbelül én is ( :( ) hulla voltam. Hiába, Sophie nem támogat többé, csak onnan, fentről.
A férfi mikor meglátta Sophie holttestét, megenyhült. Én felkaptam a húgomat a földről, majd leültem vele a mellettünk lévő parkba. Niall visszajött a telefonálásból és szomorúan így szólt.
- Azt hiszem, a szüleidnek nem telefonon kéne megtudniuk – csóválta a fejét és odaült mellém. Könnyezve bólintottam. Tom a húgom haját söpörte ki fehér és hideg arcából.
- Még így is gyönyörű - jegyezte meg majd könnyek csepegtek Sophie fátyolos arcára. Belenéztem a szemeibe. Rémület volt benne. Ki tehette ezt ?
Nehezen de hívtam a rendőrséget Soph holtteste miatt. Azonnal kijöttek és megvizsgálták a húgomat.
- Látták, ki ütötte el ? - kérdezte egy tiszt.
- E-elütötték ? - csodálkoztam gyengén.
- Sajnáljuk. Nem látták ?
- Nem - válaszolta Tom. - Tegnap házasodtunk össze !
A tiszt megértően bólintott majd ment végezni a dolgát.
Niall odajött hozzám és én a vállába temettem az arcom és úgy zokogtam. Visszagondoltam, arra a vicces estére, amikor mind az én szobámba ültünk és nagyokat nevettünk. Ilyen hamar megváltozott az élet ?
Közben anyuék is megérkeztek. Azonnal a vállukba borultam, miközben nekik is patakokban folytak a könnyeik.
- Kicsi Sophie-m - ment oda anya. Majd apa követte. Én, még egyser, utoljára belenéztem a szép szemeibe. Majd a testet elvitték. Holnap lesz a temetés.
- Tom - zokogta anya. Lassan mindenki megérkezett és elhűltek a látványtól. Mindenkinek megköszöntem, hogy eljöttek.
- Nem muszáj eljönnetek a temetésre - ingattam a fejem.
- De mi ott leszünk - ölelt át Hazza.
A többiek hazamentek csak Niall akart velem maradni.
- Veled maradok.
- Szeretnék egyedül lenni - nyögtem.
- Ne csinálj butaságot - adott egy tanácsot meg egy puszit és a többiek után ment.
Visszasétáltam arra a helyre, ahol Sophie feküdt. Megsimítottam a helyét és az orromat megcsapta a Sophie-feeling. A bambulásban észre sem vettem, hogy valaki megragadja a karom.
- Szia - köszönt egy fiú.
- Sz-szia - kaptam a fejemhez hirtelen. Majd felálltam és erőtlenül távolodtam a helytől. A fejemet lehajtva indultam haza. Amint hazaértem, ledobtam a táskám és felmentem. A kiskori fotókat nézegettem, Sophie-ról. Néhánynál elmosolyodtam, valamelyiknél újra sírni kezdtem. Padlón voltam, ahonnan senki nem tud felhúzni.
*** MÁSNAP, TEMETÉSEN ***
Hallani lehetett az eső kopogását a fekete koporsón. A halotti beszéd közben én gondolatban végig Soph-hoz beszéltem. "Kérlek, gyere vissza hozzám", "Szeretlek, hugi" valamint "Soha, de soha nem foglak elfelejteni, minden nap gonodlni fogok rád és tudd, hogy nem sokat élhettünk együtt de ettől függetlenül te voltál az én egyetlen és imádnivaló testvérkém!". Úgy éreztem, felel nekem.
"Bella, nővérkém, ne gyötörd magad miattam. Végig veled leszek, télen, nyáron, mindig. Ha nap süt be az ablakon, az én leszek. Ha fehér hó hull, jussak eszedbe. A bimbozó fák és a tavasz az emlékemet váltsa ki belőled. A hulló levelek és az öreg ősz, az is én leszek. Légy boldog, és emlékezz!" A 'válasza' csengett a fülemben. Ezt tényleg ő mondta volna ? Nem csak képzeltem ? Elemeltem az esernyőmet a fejem felől és a szakadó esővel néztem szembe. Mikor hirtelen kiabálást hallottam:
- Segítség ! - odafordultam a hang irányába. Egy fenyőfa tövében ült valaki. Talán egy lány.
- Cstt ! - és az ujjamat a számhoz emeltem. A többiek értetlenül néztek rám.
- Kihez beszélsz ? - suttogta Anya.
- O-ott - mutattam. Anyu odanézett majd megrázta a fejét.
- Nincs ott senki, kincsem - simította meg a hajam. Csak én láttam ? Én, egyedül ? Na, jó, mostmár tényleg őrült vagyok.
A temetés végeztével egy rózsát dobtam Sophie koporsójára. Épp indulni késültünk. Odaléptem Niallhoz. Tudtam, hogy most elvágom az esélyeimet a boldogságra de vakon cselekedtem. Hidegen megszólítottam. Sophie szavait be nem tartva, "Légy boldog(...)!" eldobtam a boldogságot a kezemből.
- Zabagép ír manóm - fodultam felé miközben legördült egy könnycsepp. Ha egy jön, jön a többi is. - Szia.
Elléptem tőle és az esőben lépkedtem Anya után. Még hátranéztem, és ő szomorúan állt ott. Még mindig szerettem de nem akartam neki szenvedést okozni. És akkor ott nagyon egyedülinek éreztem magam.
Belenéztem Niall kék szemeibe, majd közeledtem hozzá. Utoljára megcsókoltam majd végleg otthagytam. Egy dög vagyok ! A szerelmemet képes vagyok így otthagyni. Lassan és szomorúan ( :( ) ő is elindult. Hihetetlen, hogy ilyen hamar belekezdtem az önmarcangolásba. :(