Néha rájövünk, hogy nem a kötődésre vágyunk pontosan. Nem, csak csupán arra. Az a sok feltétel, az elvárások. Nincsenek. Csak te és ő. Egyikőtök sem tudja, mi akar ez lenni. Nem terveztek semmit sem, nem úgy visálkedtek, mint akik bármiáron egybeesést szeretnének a jövőben. Nem szeretitek egymást, sőtt, kifejezetten tudjátok egymásról, hogy játék az egész. Semmi komolyság, semmi elvárás. Élvezet csupán. Ebben az a szép és jó, hogy fájdalom nélkül tudtok viszonyulni a másikhoz. Ti döntitek el, hogy egyáltalán akartok-e foglalakozni a fájdalom szóval. Eltervezhetitek, érdekel-e a féltékenység, meg a bizalmatlanság, vagy sem. De ha úgy döntetek ahogy mi tettük, egy dolgot ki ne felejtsetek. Keressük egymást, nap, mint nap, nem mondjuk ki, de rossz, ha épp nem tudjuk mit csinál a másik. Mind a ketten holmi játékszerek vagyunk egymásnak. Semmi komolyság, semmi elvárás. De lassan talán kialakul valami, valami más. Nem szerelem, de előfordulhat. Valami olyan dolog, ami mindkettőnkben azt az érzést kelti, szükségünk van a másikra. Mert valahogy.... Valahogy kiegészitjük egymást. Pont ezzel, ahogy viszonyulunk a dolgokhoz. Ebben a kapcsolatban nincs olyan, hogy mi lenne ha, nincs olyan, hogy ha elvesziteném... Mert ebből nemlehet úgy kimászni, hogy csak igy végetvetünk. Veszekszünk néha talán kisebb apróságokon, most is haragszik rám, de ő is, én is tudjuk, előbb-utóbb megbékélünk. De az eszünkbe sem jut, hogy többet nem. Hogy többet nem fogunk beszélni, vagy hanyagoljuk egymást. Nem, ez nem egy kártyajáték, amire ha ráunsz, otthagyod. Ebben nincs győzelem, nincs vesztes sem. Tapasztalat, higyjétek el. Úgy érzem sosem lesz vége. Annyiszor hónapokig nem beszéltünk. Annyiszor levegőnek néztük egymást. De aztán mindig visszataláltunk egymáshoz. Nem a szerelem, nincsenek itt érzelmek. Csupán kiegészitjük valamivel egymást. Szükségünk van a másikra. Nem tudni, miért. Hiányzik? Lehetséges. De tudom, hogy gondol rám, csak most "dühös". Annyira ismerem :) 
Néha úgy érzem olyanok vagyunk, mint két kisgyerek, akik bújócskáznak. Néha a humót megbántják, s olykor annyira dühös, hogy nem hajlandó megkeresni a bujót. Viszont előbb-utóbb előjön a bújó, a humóhoz szól, ennyit csupán: Nincs kedved ezt játszani? Játszunk mást! :P 
Sodródunk az árral? Érzelem mentes szükségérzet. Lehetséges ez? Vagy még magamnak is hazudok? 
Néha úgy érzem, ő az én pasim, néha viszont, mintha testvérek lennénk. Nem akkor, amikor veszekszünk. Nem! Hanem csak úgy, mikor alapból beszélgetünk. Mert olyan szinten játszunk egymással, érzelemmentesen, viszont úgy meg tudjuk érteni egymást... Mint a testvérek :) 
Úgy felhúztam magam mellé a falakat, hogy ha egyszer elvesziteném, nem tudom, mennyire fájna, vagy, hogy egyáltalán fájna-e. 
Így végiggondolva ezt az egészet, lehet semmi sem biztos, amit leirtam. De az igen, hogy élvezem! 




Körbenézve azon gondolkodom, hogy csak én érezhetek így? Egyedül érzem magam abban a  rettegésben, hogy egész életemre egyedül fogok maradni. Senki sem fél, csak én? Én vagyok ez az aggódós, reménytelenkedő? És mi lesz ha vége lesz a nyárnak? Ha lehullanak a levelek, vagy elolvad a hó? Mi lesz, ha lassan lemegy a nap az égről? És ha az utolsó felvonás után lassan legördül a függöny? Bizonytalan. Minden. Sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Sosem tudhatod, hogy éppen hány fok lesz holnap, vagy, hogy mikor jön Húsvétkor a nyuszi. Nem tudhatod előre, melyik nap lesz a te napod, mikor végre boldog leszel.     Hamarosan? 5év múlva? Minnél hamarabb? Nemsokára? Kilátástalan. De te csak hidjél benne! Nehéz, nekem ritkán megy. De néha rámjön az érzés, hogy egyszer még az én lábaim előtt fog heverni az egész világ...♥




Olyan édes, olyan imádnivaló, olyan kis sunci cicus. Markomban tartom az eledeljét, és azzal próbálom idecsalogatni hozzám. Meg akarom szeretgetni, megsimogatni. Nem mozdul.  Kitartóan tartom kezemben az ételt, mégsem tesz egy lépést sem felém, nem közelit. Egy idejig még tűrök, de később már gondolok egyet, majd lassú, finom mozdulattal megpróbálok kezemmel felé nyúlni. Nagyon óvatos vagyok, nehogy megijedjen a kezemtől, mely felé közeledik. Az első mozdulatom után még mindig egy helyben áll, de miután elvesztettem türelmemet, kicsit óvatlanabbul, gyorsabban próbáltam felé nyúlni, elszökött. Pedig én csak megszeretgetni akartam. Igen. Gyakran a nagy életben, nagy dolgok is ilyen útón-módon történnek, romlanak el. Én vagyok én, te vagy a cicus, az étel pedig a szerelem. Most már érted? :) Ha semmit sem teszek, mozdulatlan vagy, de látom szemedben a reményt. Mégis csak a cicus kedvenc kajája az az étel... De amint nem birom tovább, s lépést teszek, eltűnsz. Miért? 





Csak finomtalanul veszi kezébe a frissen használt szivacsot, és törölni kezd. Tudat alatt még jelen voltam tán az órán. S észrevettem, hogy nem értem. Én biztosan letörölném az egész táblát, ő viszont flamaszter nyomokat hagy rajta. És arra ír. Engem idegesitene. Körbenézek. Nem is tudom igazából mit láttam, de azt tudom, hogy midneki meg volt fosztva valamitől. Nem, mint az álhalottak sorozata ültek az unalmas órán, sokkal inkább a szabadságtól megvont érzést keltették. Olyan érzést, mikor szárnyakat adnak nekik, viszont nem engedik repülni őket. Vagy vajon azt csak én éreztem? S körülöttem mind az unalom birodalmában bandukoltak elveszetten a kémia órán? Jobbra nézek, az ablak felé. Kint sötét van, igy ennek köszönhetően látom magamat az üvegben. Megigazitottam a hajam, és visszafordultam, mintha minden okés lenne, és baromira érdekelnének a 4. a csoport elemei. Igazából arról 20 perccel ezelőtt beszéltünk. Azt sem tudom, miről van most szó.  Érdekel? Még mindig látom a foltokat a táblán. Sőtt, néhol piros szinű maradt a fehérség. Idegesitő. Mért érzem magam semmisnek? Szó szerint. Kémia után egy újabb óra jön, újabb gondolkodások, újabb nem odafigyelések. Újabb szünetek, újabb beszélgetések. Hazafelé menet zenéthallgatva töprengés. Amikor leszállok a buszról, igazából azt sem tudom min gondolkoztam egész idáig. Most sem tudom, min járhatott ma az eszem. De nem voltam tudatosan magamnál, csak úgy tudat alatt. Nem akarok ilyen lenni, ilyen elcséfelt, elcseszett álélő. Minden napom ezzel telik el. Lelkileg nem vagyok jelen az életben. Adom a  vidámságot, a nagy társasági embert. Adom a boldgot. De igazából egy rongynak érzem magam. Semmilyennek. Tudniillik, a jelentéktelen dolgok csak úgy elmennek az ember mellett. De akkor minden ami velem történik és minden ami körülöttem forog nap, mint nap, az jelentéktelen? De ha az ő nevéről van szó, mintha újra élnék... Ez a baj :) Mert mindennapjaim árnyékában az ő arcát látom. Mintha ez fosztana meg midnentől. Akkor most hogy is van ez? Fel lehetne velem törölni a padlót, ráadásul olyan létező ember vagyok, aki tudat alatt van csak otthon a vele történő dolgokkal... De ha róla van szó, többet érzek, mint élet? Mint egy élő robot. Csak ő képes rá, hogy szivet adjon nekem, és megszabaditson a szörnyű, csikorgó hangú vasaimtól. 
És most ilyenkor hirtelen már azt sem tudom min jár az eszem. Néha olyan vagyok, mint egy szita. Bármit rámöntenek, az lepereg, a nagyobb dolgok megmaradnak rajtam ugyan, de hisz azokól kevés van. Mert minden nagyobb darab homokszemcse az ő nevét tartalmazza. És akkor most ennek mi értelme van? Kémián vagyok, az isten áldja már meg. Körbenézek. A falióra megállt. Nem megy tovább. Körülöttem levők úgy tesznek, mintha figyelnének a tanárnő értelmetlen, "érdekes" szavaira. Ránézek az ajtó melletti virágokra, s mintha azok üresek lennének. Furcsa dolog mi? Nem arról beszélek, hogy nincs élet bennük. Lehet, hogy élnek. De a lelkük talán olyan sérült, hogy álélők  talán. Igen, hazugok. Itt mindenki hazudik. Eszembe jut a kedvenc zeném, a tánc, ami annyit jelent nekem... Könyvek, iskola, család. Ő. Minden. Csak épp a kémia nem. A virágok üresek. Rongy vagyok. Csikorognak a vasaim. Nem érzem a szomorúságot se. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, tökéletes választ kapnak. Iagzából azt sem tudom, hogy válaszoljak nekik. Mintha kivettek volna valamit belőlem, amivel átéreztem a rossz dolgokat. S most ott üresség van, ezért nem érzek talán semmit. A tanárnő megint a táblát töröli, ismételten idegesitően. Piros foltos, itt-ott fekete és kék maradványos maradt. De tovább ír és beszél. Diktál egy kicsit ha jóltudom. Igazából néha tudat alatt sem vagyok jelen az életben. Valami visszahúz minden létező dologtól. Nincs fájdalom, nincs boldogság. Csak a nagy semmi. Végül határozott mozdulattal fordulok az ablak felé. De semmit sem látok benne.



Mért csinálja ezt velem? Biztos, hogy nem tudja, hogy még gondolok rá minden nap. Az ki van zárva. De akkor mért visálkedik úgy velem, olyan... Nem is tudom, furcsán? Letisztáztuk már, hogy nem lehet köztünk semmi. Én állitólag teljesen elfelejtettem őt. De mért köszön olyan szépen, és mondja utána a nevemet? Mért néz rám miután leszálltam a buszról? Mért tekint utánam mikor elmegyek mellette? Én persze magyarázhatom magamnak azzal ezt mind, hogy ezek véletlenek, és nem direkt csinálja, vagy akaratlagosan. De a tudat alattim mért súgja azt, hogy egy icipicit jelentek neki valamit? Most ez mire jó? Arra, hogy igy még ugysem tudjam elfelejteni? Mért csinálja ezt velem? Igen, lehet ezek mind véletlenek voltak, lehet csak ugyanolyan ember vagyok neki mint bárki más. De nekem nem ezt súgják a gondolataim. De ez mért van igy? Ha nem igy lenne, nem tette volna meg ezeket, és nem ismétlődnének meg ezek mikor csak összefutunk, és talán tovább tudnék lépni. De igy? Igy hogy csináljam? Mért neheziti meg a dolgomat? Én persze ugy teszek mintha szinte ott sem lenne. Levegő, ennyi. És ezt szerintem jól látja is. Akkor meg mért játszik egy kicsikét még mindig? Annyi kérdés... Nem értem már ezt az egészet. Mégis, van ennek értelme? Az egész egy nagy értelmetlen story. És én nem tudok mást tenni, csak átnézek rajta. Semmi mást nem tehetek, hiszen ha kicsit tudatnám valahogy vele, még jelent valamit számomra, megint ellökne... És őszintén szólva, annyira jó érzés, mikor rám néz. Még egy pillanatra is különlegesnek érzem magam. Pedig ez mind-mind hiba. Komolyan, ha ez mind csak véletlen, és nem is érdeklem kicsit sem? Saját magamat hülyitem, és saját magamat viszem ezekkel a furcsa gondolatokkal és érzésekkel az őrületbe. Nem tudok mit tenni... De nem vagyok hajlandó igy továbblépni sem! 




Valaki számára kevésnek lenni. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri az érzést. Mindeki bár egyszer az életben tapasztalta, hogy milyen az, mikor nem tudsz elég jó lenni a másik fél számára. Ilyenkor azt kivánjuk, bárcsak ne igy lenne. Miért is van az, hogy minden testi és lelki erőnket beleadván tökéletesnek akarunk tűnni állandóan annak a bizonyos személynek?! Mert mi nők, egyenesen szerelmesek vagyunk az elérhetetlenségbe. Nem abba szeretünk bele, amiért harcolunk már régóta. Nem, ez nem igy működik. Csupán a tudat vonzz minket, s motivál, hogy minden nap maximális szépséget, boldogságot, tökéletességet sugározzunk. A nap végén mindig szomorúan nézünk magunk elé azt gondolván, sosem leszünk elég jók. Majd azt mondjuk, minek is van ez a nyomorúságos vonzalom, ez a felettébb biztató erő, ez az akarat... Ha minden hiába?! Utáljuk és már elegünk van a nem megfelelésből. S miután megigérjük, kihabarodunk abból a személyből, aki miatt mindezt végigcsináljuk, rájövünk, hogy szinte lehetetlen. Tudat alatt valójában csak el akarjuk érni a célunkat. S miután megtennénk, rájönnénk, hogy amire/akire valójávan vágytunk, az nem egyezik meg azzal, amire valójában szükségünk van. De ez nem történik meg, hiszen ami elérhetetlen, az az marad örökre. Éppen ez az oka, amiért minden nő életében akad egy személy, akinek kielégitetlen elvárásai vannak. Ekkor még nem tudjuk, de később, miután mindennek vége van, és megtaláljuk a személyt, akinek úgy vagyunk tökéletesek ahogy vagyunk, rájövünk...: Oka volt, mindennek. Az ok pedig, a rádöbbenés, a megbecsülés. Rádöbbenünk, hogy milyen jó olyannal lenni, aki tökéletesnek lát. S megbecsülni ezt a valakit. Mindig mondom: Mindennek oka van, Ahogy a kevésérzetnek is. !

...Rezkedtem a félelemtől. Egyszerűen annyira féltem.. Nem tudtam, hogy mondjam, ki, hogy -vége. Talán éppen ezért, mert nem tudom lezárni magamban ezt az egészet. Nem tudom megtenni. De már értelme sincs egy olyannal lenni, aki nem vágyik rám, mint ahogy én őrá. Az egész egy nagy félreértés, és hazugság volt. Nem tudom felfogni. Nem tudom megtenni, nem tudom elengedni. Mert nem is akarom. A szándék megvan, hogy megtegyem, de belül, legmélyen, valami halvány kötelék, valami régi, valami apró, vékony szál; összeköt minket...
S amint nem tudták elhagyni szavaim a számat, felém közeledett. Csak egészen lassan, óvatosan... Megölelt.. Annyira gyengéden, mégis erősen szoritott magához. Csak álltunk szótlanul, majd megkérdezte, fázom-e, vagy sirok. Azt mondtam, fáztam. Pedig a könnyeim hullottak. Mert tudtam: ez volt az utolsó ölelés.




Leültem melléd. Mással beszélgettem. Azt hiszed, észre sem vettelek mi? Azt hiszed, nem dobban nagyokat a szivem, mikor tudom, hogy ottvagy?! Tévedsz. De bár te megtanitottál, hogyan leplezzem.



Odáig jutottam, már nem idegesit ha más képeit lájkolja, ha szivet ir rajtam kivül még 20 másik lánynak, ha nem érezteti, hogy fontos vagyok neki. Már nem zavar. Nem fogom olyan dolgon emészteni magam, amit jól tudok, nem változtathatok meg. Tetteivel csupán annyit tesz, hogy csökkenti az esélyt, hogy a későbbiekben megbizzak benne.  Már mást nem tud tenni. Még fájdalmat okozni sem. Hiszen megfogadtam:
Soha többé nem fogok könnyeket ejteni miatta.



Hol voltál? Nem láttalak ma. Nem voltál a buszon. Nem volt kivel játszanom, amit veled szoktam minden nap. Igen... A játék lényege: Nem szabad a szemedbe néznem. Mert még rájössz, mennyire vágyom rád.



Azt mondják, ha túlságosan is boldog az ember, megáll az idő. Minden megszűnik, nincsenek másodpercek, nem késünk el sehonnan sem. Egyszerűen, csak vagyunk...
Sosem éreztem ilyent, mostanáig. Ott voltunk, csak mi, ketten. A fene sem gondolta, hogy nem felejtett el engem. Odajött és megfogta a kezem, éreztem, csak vele vagyok... Csak mi vagyunk... És sétáltunk és nevettünk. Majd egy padon voltunk, ahol életemben először megcsókolt. Mióta álmodoztam erről a csókról... És ebben a pillanatban minden tökéletes volt. Minden. Egyszerűen, nem volt múlt, jelen, idő, nap, talaj.. Csak mi, ketten. Csak az érzés, a tudat... Hogy megcsókolt. Nem hittem el, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ez velem történik. S mondtam is, hogy fényképezzenek le vele, mert nem hiszem el, hogy fogja a kezeimet. Majd hirtelen minden szertefoszlott... Felébredtem. .. Azt kivántam, bárcsak örökre visszaaludhatnék, és örökké ezt álmodnám♥



Nem lehet szavakba önteni. Egyszerűen, kifejezhetetlen. Hazafelé jövet mellém ült, mindketten aludtunk a buszon... Arra kelni, hogy ott alszik mellettem... Szavakdba foglalhatatlan. Erről álmodozom 2.5 éve. Csak simán csukva volt a szeme, de mégis, mennyire jó érzés volt úgy felkelni, hogy mellettem halkan lélegzik. Egyszerűen, felfoghatatlan. Bár... Csak két ismerös vagyunk...



Na tessék... Ismét egy személy, akiről azt gondoltam, talán ő lesz az. Talán összejön a dolog... Tévedés. Nem voltunk jó párositás. Többet veszekedtünk, mint kifejeztük a másik hiányát... Többet vitáztunk, mint bárki mások. Vége. De sosem fogom elfelejteni az érintését...!

 

Elegem van. Abból, hogy mindig mindennek a legvégén rájövök, hogy a régi érzés sosem változik meg. Hogy mindig is ott szerepelsz az életemben és végigkiséred azt. Hogy mindig is a szivemben vagy, s bár néha ugy érzem kitörölődtél, egy idő után megjelensz, s újra érzem, hogy nem tudok teljesen boldog lenni. 
Elegem van, hogy amikor elhiszem, most menni fog valaki mással, te akaratom nélkül is megjelensz, szembe jössz velem az utcán, s találkozik a tekintetünk. Rámmosolyogsz az álmomban, vagy hozzámszólsz a buszon, hogy itt még van egy hely. 
Végül, már ezeken igy keresztül menve, arra jöttem rá, már nincs elegem. Megszoktam, hogy kötődöm hozzád és ennyi. Hogy néha eltűnsz, de tudom, csak idő kérdése, és ismét megjelensz. Hogy bármit is teszek, még abban a pillanatban is amikor cselekszem, bár nem látlak, későb tudni fogom, egész végig ott voltál a háttérben és néztél rám azokkal az elbűvölő szemeiddel. Nem foglak tudni elfelejteni, soha. Ezt bevallom. De már meg sem próbálok tenni ellene. Egyszerűen csak létezem... Hagyom, hogy magával sodorjon az élet, hogy ugy történjenek a dolgok, ahogy azoknak történnie kell. Most barátok vagyunk, és beszélünk egymással, te nem sejtesz semmit. Hagyom, hogy ez igy is maradjon. Hagyom, hogy valaki rámtaláljon, akivel boldog tudnék lenni. Viszont tudni fogom, még akkor is, boldogan és szerelmesen, hogy vissza fogsz térni, újra a szivemben foglak érezni...csupán csak idő kérdése.

 

NEM SZERETEM!
De hiányzik az illata, a két ölelő karja, a szája, ahogy csókol, a kezei, ahogy érint, a nevetése, ami elmosolyogtat, a hangja, ami megnyugtat. 
Látni akarom, megérinteni. Odaszaladni hozzá, megölelni. Szorosan tartani, majd hagyni, hogy megcsókoljon. Csak állni, vele, csak boldog lenni, mellette. ♥



*Szeret?
- hát, nem mondta.
*hiányzol neki?
-mondta, de nem éreztette.
*akarsz vele lenni?
-fontos ez? 
*fáj ha nem látod?
-talán.
*rossz érzés, ha más lányokkal kavar?
-borzasztóan. Nem tudom elviselni néha, de amilyen jó lelkű vagyok, elnézek neki mindent. Utálom ezért magamat. Azt szeretném, ha én lennék neki az egyetlen. És mélyen bizom benne, hogy igenis, szüksége van rám... de akkor mért nem mondja? Mértnem küzd értem? Mért nem bizonyit? 
*Na látod. Az ilyeneket hagyni kell a francba!
-De nem tudom. Nem megy.
*Mértnem?
-Mert azt hiszem, belé estem . 




Meglepő, ha az ember egy napon rádöbben, akihez kötötte magát egész idáig, valójában csak egy tökéletes álomkép. Majd a Földön jár, és megismer valakit, akit már régebben elvesztett, és rájön, most talán működne. Először igyekszik nem sérültnek lenni, de a vonzalom csak át töri a pajzsot, és elismétlődik az, ami valaha megtörtént: beléesik. Majd ott lesz az a pont, amikor rájön, hogy csak hülyitik ismét, és hagynia kell az ilyen embereket a francba. Csak egy nagy baj van, hogy már beléesett, és szeretné folytatni ezt az egészet. Nem akar kimászni belőle, hagyja magát továbbsodorni az árral. Csak később, amikor beleadta lelkét-szivét, rájön, hogy nem is akarják őt valójában. És egész végig játszani fognak vele, hiába bizott benne, hogy ez másképp lesz talán majd. De már menekülni nem bir az érzés elől. Lemondd ugyan az emberről, hisz nem tud valaki olyannal együtt lenni, aki nem harcol érte, aki nem bizonyit neki, aki nem érezteti vele, hogy igenis, kellesz... De az érzés ott marad, talán nem örökre, de még egy idejig biztosan. [T♥]




Ha az ember nem felel meg egy másiknak... Idővel hozzászokunk, s észre sem vesszük, hogy elveszitjük az egyik legnagyobb fegyverünket, mely segit egyensúlyozni a többi emberrel szemben; az önbizalmunkat. Majd évek múltán ráébredünk, hogy minden elvünk, minden tettünk, minden szavunk arra törekszik, hogy megfelelő legyen annak az egy embernek, aki számit nekünk. Fokozatosan veszitjük el önmagunkat. S minél tovább húzzuk, annál nehezebb lesz visszatérnünk. Ezért néha tényleg jobb az eszünkre hallgatni. Nem érdemes egyvalaki miatt megváltoznunk, s olyan életstilust választanunk, ami valójában nem magunkat sugározza. Miután visszatértünk a régi kerékvágásba, és a régi utunkat járjuk, találunk valakit, aki beleszeret utunk minden horpadásába, minden centijébe. Nem a tökéletes útról beszélek, amit a reménytelen ember végett választottunk, hanem arról, melyen egész életünkben jártunk, amig meg nem ismerkedtünk valakivel, aki miatt rossz útra tértünk. Csak vissza kell találni, s minden tettünkben önmagunkat kell adni. S egyszer azt vesszük észre, hogy van valaki, aki pont igy szeret minket, s mellettünk áll. Ebben reménykedem énis!




Csak állok, és bámullak. Óvatosan nézlek, észre ne vedd, hogy érdekelsz. Nézlek, nézem ahogyan nevetsz, ahogyan boldog vagy, ahogyan hülyéskedsz. Hallom a vicceidet! Pont most szóltál be egy olyan dolgot, hogy még igy messziről is elmosolyodtam, szinte röhögök. Csak lebénultan figyellek távolról. Ha tehetném, életem nagy részét arra tölteném, hogy végignézném az életed. Szótlanul, feltűnés nélkül. Nem látnád, nem tudnál róla, hidd el! Nem fogok rád szúrósan nézni, csak szeliden, néha elmosolyodva, s bár lehet megjelennek olykor szememben a könnycseppek, de ugysem fogod látni. Próábálom tűrtőztetni magam, mint mindig. De tudom, hogy ez a bambulásom nem tarthat örkké, és ha mindennek vége, mindenki hazamegy, és folytatja ott, ahol abbahagyta. Énis elmegyek, csak jelentéktelenebb érzésekkel távozom. Csendesen, észrevétlenül, óvatosan. Csak most nem fogom visszatartani a sirást. Mostmár könnyes lehet a szemem, hisz nem vagy közel. Eddig sem láttad. Nem láttál engem. Most sem látsz. De mikor közel vagy, mégis, bizom benne, hátha...[E♥]


Imádva nézem a tökéletes arcát, szemét, mosolyát. De amint elmegy, sirva bánom meg. De mégis, milyen jó újra látni!



Amikor a közelemben vagy, egyre jelentéktelenebbnek érzem magam, hiszen rám se hederitesz. De mikor távol vagy, egyre üresebb vagyok!



Tudod, sokat gondolok arra, hogy mi lenne, ha együtt lennénk. Ha beteg lennél, ott ülnék melletted, mozdulatlanul. De ha egy pohár vizet szeretnél, hozok neked kettővel is. Ott ülnék, és ápolnálak. Adnám sorba a gyógyitó puszikat, és mesélnék vicces dolgokat, csak hogy kicsit is jobb kedved legyen. Ha összevesznénk miattad is, én kérnék bocsánatot, én futnék ki a világ végére is, csak hogy ne veszekedjünk. Eltűrném, ha minden egyes vitánk miatt engem okolnál. Mikor este feküdnénk az ágyban, s te már aludnál, feléd fordulnék és csak néznélek. Majd finoman puszit adnék, nehogy felébredj. Simogatnám a kezed, az arcod, s mint egy félős kiskutya, odabujnék hozzád. Rátenném gyengéden a fejem a mellkasodra, a kezemet pedig a szivedhez. Hogy halljam, ahogy értem dobog ♥



Tudatosult bennem a gondolat... Kezdenek eltűnni a képek, amiket én magam készitettem, és amikre rávéstem az örökké szót.. De mégis, kinek akarok hazudni? Elegem van, hogy hazudok magamnak is... Egyszerűen nem szeretem, de nem tudom elfelejteni. A jövőmmel kapcsolatban minden egyes gondolatomban szerepet játszik. Előre látom, ahogy vár rám, ahogy viccelődik velem és megharapja a nyakamat, ahogy mérges rám, mert késésbe van miattam, ahogy megölel, miközben fekszünk az ágyban... Valamint, hogy először jön hozzám. Tisztán látom, ahogy izgulok, hogy közeledik. Az első alkalom, hogy a házamba jön, és találkozik a szüleimmel. Ő is ideges. Ideér és irni akarja az smst, hogy itt van, de én már a motorhangról tudtam, hogy megérkezett. Kiszaladok elébe, ő zavartan jön befelé. Leteszi a motrot, bevezetem a házba, az udvaron keresztüljövet megmutatom neki a kutyáimat. Megdicséri majd őket, hiszen jól tudja, hogy imádom őket. Aztán befelé jövet találkozik anyuval, és apuval is. Izgul... Majd felvezetem a lépcsőn, be a szobámba. Kinyitom az ajtót, bejön, szétnéz, és elmosolyodik. Leül az ágyra, beszélgetünk, kérdezget.. Majd kiválasztunk egy filmet és nézzük. Kiflipózban fekszünk, és ő végig ölel... Látom! Látok mindent. De csak vele kapcsolatban, mással nem! De őt nem érdeklem! Akkor? Akkor meg miről beszélünk? Ha hidegen hagyom, akkor mért nem tűnik el? Menjen innen, ki a fejemből, a gondolataimból... Szaladjon le a lépcsőn, menjen ki az ajtón, rá se nézzen a kutyáimra... Csak fogja sietve a motrát, és robogjon el tőlem messzire... örökre!

 

Azt akarom, hogy egy kisebb zajra, egy fűnyiróra, vagy akár egy madárcsicsergésre lassan magamhoz térjek, felébredjek, kinyissam a szemeim, és rájöjjek, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, s a valóságban én vagyok a legboldogabb ember, mert a kezeit foghatom_!

 

Még csak nem is sejted, hogy a jelenléteddel is szörnyen tudsz bántani, attól függetlenül, hogy úgy teszek mintha ott sem lennél ! 

 

Ahogy mondani szokás: túlságosan is önző vagyok. Mert ha én nem vagyok boldog, miatta, neki sincs joga  a boldogságra. Ezt mondom én. Amikor megtudtam, hogy már nem fogja senki sem a kezét, annyira megörültem... Végre, lehet remény, hogy rájön... De... Mivan ha már egyáltalán nem gondol rám? Ha nem érdeklem már, még egy kicsit sem? Nem fogok beszélni vele, haragszom rá. Csak szótlanul végignézem, ahogy eldönti, hogy boldoggá tesz, vagy ő maga lesz boldog, mással... Nem tudom leirni, hogy mennyire szeretnék vele boldog lenni. Mert nélküle képtelen vagyok a boldogságra! Ezt értsétek meg ! :(

 

Némán kiálltok, de senki sem hallja. Itt ülök a gép előtt, csak nézem, szótlanul a képét. Nézem, ahogy bájosan, kisfiusan, cukin, szörnyen alszik... . Meg rondán, és utálatosan, és hazugon is... Mennyire csunyán néz ki. Ahogy a képről sugárzik, ahogy lélegzik, ahogy mozog a mellkasa... Ahogy szuszog... Utálom! Istenem, mennyire aranyos, mennyire szép, mennyire akarom, mennyire kell nekem...! Fúj!!! Szenved a szivem, látom, de csak képen. Nem velem alszik, nem rám gondol, nem rólam álmodik, nem én fogom a kezét, nem én hallom a szuszogását, nem rám néz, mikor felkel. Mikor meglátom, ahogy csak birok, bújok... Bújik a tekintetem, a szemeim... Nehogy csak egy rövid pillanatra is rászegezzem... Mert megtudná, mennyire is vágyom rá... Csak itt ülök, s folytatom... Nézem a képét, melyet utálok. Imádom.... 

 

Ismeritek azt az érzést, amikor egy embert el akartok felejteni egy másik ember segitségével? Borzasztó nagy akaraterő kell hozzá... És ismeritek azt az érzést, hogy még mielőtt kigyúlnak a lángok, gyorsan eloltunk mindent, nehogy örökké égjenek feléd? Én tudom milyen ez. Amikor lemondok a közelgő boldogsárgól, amit egy ember szeretne megadni nekem. Amikor boldoggá tudna tenni, elmegyek. Csak mert tudom, hogy azért csinálnám az egészet végig, hogy feledjek... De kit akarok hülyiteni? Másnak hazudhatok, de magamnak soha. Bárki jön, bárki a szivembe költözik még egy kis időre is, elküldöm, mert tudom, hogy aki mindig a szivemben lesz, az Ő♥

 

Nem hittem volna, hogy rájövök arra, amire ma jöttem rá. Köztudat, hogy minden embernek van egy elérhetetlen álma. De számomra nem te vagy az! Pedig azt hittem. Hisz, csak szüksége van minden embernek egy olyan valakire, aki nem lehet az övé, ebből kifolyólag fogja megbecsülni azt, amit megkaphat. Te nem álom vagy, te csak egy elérhetetlen személy vagy számomra, aki megmutatja, hogy másokat, akiket birtokolok, tartsak meg örökre. Hogy milyen fontos is az, hogy akit megkaphatok, azt becsüljem meg. Megigérem, megteszek minden tőlem telhetőt. Arra is rájötem, hogy valóban te vagy az a fiú, akit mindig tudnék szeretni, de te túl nagy darab vagy számomra. Túl tökéletes vagy. Én viszont tele vagyok hibákkal. Lassacskán megteszem a lépéseket, amiket eddig nem sikerült, mától nem úgy fogom fel a dolgokat, hogy igen, ez az a fiú, ez az én elérhetetlen álmom. Nem. Ő az, aki megtanitja, hogy az elérhető embereket mennyire kell szeretnem.

 

Régen sokan mondták nekem, nem jó lesz ez igy, hogy ilyen erős és vastag falakat épitek magam köré. Néhány helyen viszont hagytam ablakokat, amiken fontos személyek jelentek meg az életem házába. De utána el is mentek. Minden ember, aki elment, s szerettem, elvitte magával az ablakot,amin kiment. Ezért mondom, lássátok be végre, nem az én hibám, hogy mára nincsenek ablakaim, s még a falaim is vasból vannak!

 

Rövid tudnivaló rólam: Azt szeretem, aki bánt, az után futok, akit nem érdeklek, nem érdekel az, aki tényleg tudna szeretni, elsétálok az mellett, aki minden percében rám gondol!

 

Megismerek valakit, kezdek többet érezni barátságnál, a végén összejön a dolog. Aztán ahogy szokás menni tovább ---> pofára esek, összetörnek, átvágnak, majd újra megkeresnek, elhitteik velem, hogy fontos vagyok a számukra, majd ismét pofára esek. Ezek után megigérem, többé nem leszek szerelmes, de megint ugyanebbe a hibába esek. Egy unalmas, gyűlöletes, utálnivaló, hülye körforgás az egész szerelmi életem, amit rohadtul unok...!

 

Meg akarom mutatni a világnak, hogy erős vagyok, a legerősebb! De már unom, hogy sohasem sikerül. Erős vagyok én, egy idejig. Megigérem magamnak, MOST továbblépek, MOSTMÁR nem érdekel! De egy idő után ismét a padlón vagyok, és elgyengülök. Oly annyira, hogy a világ megtudja, megint elbuktam. Unom már, hogy folyton megigérem magamnak, hogy hagyom a múltam, de aztán elfeleljtem, mit is igértem...!

 

Nem bizok többé senkiben, nem leszek többé szerelmes, nem fogok zokogni senki miatt. ami volt, elmúlt, már nem jön vissza soha. és nem is várom vissza, mert az már nem a régi lenne. le kell zárni a múltat, én megtettem. már nem érdekel senki, csak a barátok, és a család számit. más nem! velem többet senki sem fog játszani, engem senki se fog többet átbaszni! 

 

- Mért vagy itt? Mégis, mit keresel még itt? Tűnj el! Menj innen, nem akarlak látni! Hagyj békén! Ne agyj kétértelmű jeleket! Menj el! 
-elment... valami megváltozott... zokogások mindennapjai kisérték gyenge pillanataim. Visszajött.
-Mért vagy megint itt? Mondtam már, menj el! Ha nem mész, küldj el! Küldj már el az istenért! Csak mondd, hogy nem akarsz, elmegyek anélkül, hogy annyit mondanál, sajnálom. Csak küldj már el!!! Nem küldd, megyek magamtól is...
-minden napi sirás... Elmentem, de az érzés nem!
-Visszajött. Megint mért vagy itt? Mért foglalkozol velem? Hagyj már békén! Tűnj végre el! Mért vagy még itt? Jah, hogy érdekel mivan velem? Nekem ez kevés. Hagyj békén, tűnj el az életemből! Ne csináld ezt velem! HAGYJ!!!
-Megint elment. azonban, már nem jön vissza. mostmár tudom. amiket mondtam, azért mondtam, mert abban reménykedtem, azt mondja: maradj velem, nem akarok elmeni, veled akarok maradni! de nem mondott semmit...

 

Álmok._* 

Sok embernek vannak álmai, vágyai, céljai, melyeket minden áron szeretne megvalósitani.
„ Az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem válnak valóra az álmaid, hanem az, ha nincsenek céljaid"
Nem igazán tudtam mit is jelent valójában ez az idézet. Mostmár tudom.
Mindig, mikor csalódott voltam, vagy éppen szomorú, azt mondogattam: Nem hiszek a csodákban... Nem hiszem, hogy valaha valóra válhat egy álom. Nem hiszek a mesékben, a szépben. Nem hiszek én már semmiben, csak a valóságban.
Most viszont rájöttem, bármennyire is szomorú vagyok, bármilyen fájdalmas az élet... Akkor is, egyszerűen tudom, hogy vannak mesék, és pont ez a lényeg. Nem tudom, hogy honnan, azt sem, hogy miként, de valójában lehet ez az egésznek az értelme. A mesék.
Kiskoromban annyiféle mesét néztem, Hittem bennük. Tudtam, hogy a vége az lesz, hogy a királyfi megöli a sárkányt, kijuttatja a lányt a vártoronyból, megcsókolják egymást, és örökre együtt maradnak. Tud valaki olyan mesecimet mondani, aminek a végén nem a jó győz? Aminek a vége csak csalódás, csak fájdalom? Én nem tudok. Ha el kezdek nézni egy mesét, akkor bármilyen nagy bonyodalom, konfliktus, fájdalom van benne. Egyszerűen tudom, hogy a végén minden szép és minden jó lesz :)
Vannak álmaim, vágyaim, amiket ha most leirok, és visszaolvasom, tudom, nevetséges. De ha csak ugy véletlenül belegondolok, akkor tudom, egyszerűen hiszem, hogy valahol az élet minden napjai relytenek még ilyen álombeli meglepetéseket. Mert egyszerűen tudom, hogy egy nap, amint a szobámban ülök csendesen, valaki az ablakomat dobálja kövekkel. Amint felhuzom a rollót, és kinézek az emeletről, meglátom  ♥őt♥, ahogy a kertünkben áll. Persze, ez annyira álomszerű kép, hogy ilyesmire nem igazán vágyhatok, de mégis megteszem. J

Az igazi álmom, a mesebeli vágyam, ez:

Egyszer egy szép napon az én szőkehercegemmel elmegyünk a világ közepére, egy helyre, amiről csak mi tudunk, egy helyre, ami a legcsodálatosabb, legfantasztikusabb az egész világon... Egy helyre!...SOHAORSZÁGBA.! Ott leszünk, mi ketten. Ott minden szép és minden jó. Ott minden színes és minden csodás. Amint vele beszélgetünk a csodák csodájának egyik legrelytekesebb helyén, felmegyünk egy hegyre. Egy hegyre, amely mesebeli. Egy hegyre, amelyről ha lenézel, nem látsz borulós egeket, ilyedező élőlényeket, hangos torokkal csérogó madarakat. Lenézel, és látod a mesét. Igen, a mesét. Minden színes, minden szép. Csodás az ég, gyönyörű a táj. Süt a nap, sehol egy eltévedt esőfelhő. Látod a rengeteget. A zöld fákat, melyeken színes madarak énekelnek. A zöld fűszálakat, melyek egyenként annyira gyönyörűek, mint még máshol soha. Bennük teli virágok, melyek káprázatosak. Szebbnél szebb, szinesebbnél szinesebb fantáziavilág... Csak ott állok, VELE, és nézem a mesét. Merengünk... A távolban egy olyan tiszta vizű tó látszik, melyet ember még nem látott. És azok a hatalmas gyönyörű fák... Mese :)

Megfogja  a kezem, a szemembe néz, azt mondja szeret. Szabadok vagyunk. Megcsiklandozza az oldalamat, énis az övét. Majd lassan futni kezdek előle. Ő fut utánam. Játszunk,mint a gyerekek. Lefelé futok, magammellett haladnak el a gyönyörű hatalmas fák, melyeken a madarak csak nekünk csiripelnek. Megnehezitik futásomat a jó illatot sikitó, szebbnél szebb, csodás, virágok. Sehol egy gonosz,sehol egy rossz. Minden szép és minden tökéletes.

Csak futok előle, ő fut utánam, de ő gyorsabb. Megfog. átölel. Nem ereszt. A szemünk csukva van, csak érezzük egymást, érezzük a pillanatot, érezzük a tökéletességet. Mikor kinyitom a szemem, Mesevilágban találom magam, Sohaország közepén, a zöldellő fák, az illatozó virágok, a színes, csiripelő madarak között.... A karjaiban♥ 

 

"Állok a szélben, nézem a tájat, sikit a szivem... Csak van egy vágyam! Lesz majd egy nap, egy élet, egy kép, lesz majd egy mese, mely csak a miénk♥ "

 

" Az éjszaka az a napszak, amikor minden, ami miatt szenvedsz, kétszeresen fáj! "

 

Fáj az üresség.... Éreztétek már ugy, hogy mindenki, aki körülöttetek van, csak egy árnyék? Hogy bárki ottvan, aki fontos is, aki idegen, aki csak halvány ismerős, akivel régen nagyon jóban voltatok, akivel mostis csodálatos a kapcsolatotok...!? Bárki, akit szerettek, mind csak egy halvány árnyék? 
Most belegondolok, milyen szerencsés ember is vagyok én valójában... Ha kivülről nézném magamat, ahogy épp az utcán megyek végig zenéthallgatva, és csak a sietős lépteimet szinlelném... Egyértelműen azt mondanám magamnak: ennek tökéletes élete lehet... De tudjátok, kivülről nézve mindent más szemmel látunk... Kivülről nézve egy dolgot egyenlő a semmivel... Egyenlő a gondolat ellentettjével... Lehet meglátsz az utcán egy alacsony termetű, súlyosabb nőt, aki szakadt ruhában, egy pár papucsban van, fején lyukas kendőt visel... két gyermeke kezét fogja, akik szintén visszataszitó öltözetet viselnek. Elitéled őket, pedig nem tudod, mert lehet, hogy valójában ők nagyon boldogok, és mindenki körülveszi őket, akit szeretnek. 
Én rájöttem, az életben az a legfontosabb, hogy szeressen valaki, igazán... Hogy legyen egy ember, aki kiegésziti a világodat, aki alkotja a te igazi eseményekkel teli életedet. Kell egy ember, aki széppé teszi a napjaidat, aki a legfontosabb az életedben. Szükség van egy olyan emberre, aki minden nap emlékeztet titeket erre, hogy milyen különlegesek is vagytok valójában.  Rájöttem, nem számit, mid van, hány ember vesz kürül, hány emberrel van szinte tökéletes kapcsolatotok, hány ember szeret téged nagyon, hány barátod van... Persze, amiket felsoroltam, mind-mind fontos az életedben, de mégsem annyira. Hidjétek el, a felsoroltak együttvéve sem fontosabbak annál az egy embernél, aki szerelemből szeretünk, s aki minket is viszont szeret igazán... Miota engem senki sem szeret igy, azóta ugy érzem, csak félig élek. Jól érzem magam, boldog vagyok, de néha rámjön a gondolat, mint most is, hogy senkinek sem vagyok olyan fontos... Senkit sem érdeklek ugy, mint ahogy érdekelném azt a személyt... Senkinek sem vagyok annyira fontos. Fáj, ahogy a körülöttem levő boldog párokat látom... Őszintén irigyelem őket, hidjétek el... Engem senki sem emlékeztet arra nap mint nap, hogy gyünyörű vagyok, hogy mellettem boldog, hogy különleges vagyok, hogy mi lenne ha én nem lennék... SENKI. De ha kivülről nézel, azt hiszed én vagyok a világ egyik legboldogabb, legszerencsésebb embere. Pedig hidd el, néha felteszem magamban a kérdést...: mégis, mit keresek én itt? Hol a kijárat? Mért nem érzem hogy élek? Minden üres itt bent. 
Nagyon fáj, hogy néha igy érzek, tényleg... :((

 

...Csak szeretném, hogy tudjátok...
Harmadikos korunkban kezdődött. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor először megláttam. Már akkor tudtam, nehéz lesz elfelejteni.  Nem egy faluban laktunk, ő messzebb lakott, lakik, mint én, de időnként ittjárt... Az idő elteltével el is felejtettem egészen. Persze tudtam róla, igy messziről is dolgokat. Például, hogy nagyon sok lány oda van érte... Azóta minden fiuban a kékszemű, szőke hajú herceget kerestem, de nem tudtam pontosan, hogy miért... 2év telt el azzal, hogy szinte nem is gondoltam rá, 5.-es voltam. Nem emlékszem, hogy, de megtudtam a számát, és sms-eztünk. Nem voltam még elég idős ahhoz, hogy valami komolyabb kialakuljon köztünk... Valahogy... Csak megint elszakadtunk egymástól. Teltek a napok, hetek, hónapok... Megint csak "elfelejtettem" , de csak azért, mert kénytelen voltam megtenni... Hisz annyian oda vannak érte, és ennek a szép fiúnak pont én kellenék... Évek múltak el... Azóta volt egy nagy szerelmem, aki nem becsült meg, és sokszor átb*szott, de rendesen. Közel egy évig tartott ez köztünk, amikor megjelent a kékszemű hercegem ismét. Én éppen szenvedtem a szerelmem miatt, aki mindig átcseszett. Nyár volt, éppen neteztem, amikor chatre hivott. Minden igy kezdődött el. Hónapokig msn-eztünk, chateltünk, nyáron strandon összefutottunk... De csak egy "szia" csúszott ki a szánkon. Sohasem gondoltam volna, hogy elég jó leszek ennek a fiúnak... Pont én... Még most sem értem teljesen. Aztán, nyár vége körül jöttek a veszekedések, pedig úgyvolt lesz köztünk valami komolyabb is. Féltékeny voltam, hisz féltettem, nagyon. Ekkor úgy összevesztünk, hogy nem akart hallani rólam. De még utoljára azt mondta, "szeretlek". Egy tőlem jóval idősebb lánytól féltettem nagyon, hisz nem hiába, mivel gyönyörű lány. Meg sem állok mellette. És, ők összejöttek. Én elmentem egy táborba, ahol megismerkedtem egy csodálatos fiúval. Nagyon belézúgtam, de tőlem olyan távol lakott, hogy nem is birtunk volna találkozni. Hazaértem a táborból, és a kékszemű fiúval...Mintha nem is ismertük volna egymást... Megszakadta  kapcsolat. Még egy idejig beszéltünk, jóban voltunk a táboros fiuval, de már megerősödött megint a kékszemű fiu iránti érzelmem. Egy nap, megjelent. Azt mondta, tetszek még neki. Mindent elhittem. Egyből megirtam a táboros fiúnak, hogy hadjuk ezt az egészet, hisz nagy a távolság. De, két napra rá, eltűnt a kékszemű fiú. Nem tudom leirni, mennyit szenvedtem. Hisz nem lehet leirni azt... Ujév körül, mikor nyolcadikos koromban befejesztem az első félévet, megint megjelent, de rossz szándékkal jött. Nem akarta elvinni a szivemet, hanem szét akarta szakitani. Sértegetett... Még mindig emlékszek egyes szivszoritó megjegyzéseire. Nagyon fájt... Veszekedtünk, nem is keveset. Majd azt mondta, hogy én sosem szerettem őt... Ez fájt a legjobban... Nem is tudja elképzelni milyen fontos személy az életemben... Teltek a hónapok, ritkán, de volt, hogy láttam őt, kint a pályán. Edzésük volt, mi meg kint röplabdáztunk. Amint megláttam, összeszorult a szivem, és majd le rogytam a földre. De uralkodtam magamon, és ugy tettem, mintha nem érdekelne. Szinte rá sem néztem, pedig mit meg nem tettem volna, hogy találkozzon a tekintetünk. Múlt az idő... Volt neki barátnője közben... Nagyon sokáig rosszban voltunk, a sok veszekedés miatt... Nyár lett, bulizni járni keztünk el. Ott időnként összefutottunk, köszöntünk egymásnak, és nehezen, de csak megbékéltünk. Már elkezdtük a középiskolát, és nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ebben az a legszörnyűbb, hogy ő nem tudja, hogy még mindig milyen sokat jelent nekem... Minden nap látom a buszon, vagy ha nem is látom, őt keresem... Persze nem feltűnően. Ha a közelemben van, ugy teszek, mintha nem birnám, rá sem nézek, nehezen köszönök neki... Pedig ő a legfontosabb személy az életemben. Nagyon nehéz... Nagyon "hiányzik". Nem tudom felfogni, és elfogadni a tényt, hogy lett volna esély rá, hogy több legyen köztünk... Annyira szerettem volna, és szeretném... De nem vagyok neki elég jó, tudom. Pedig ha tudná, hogy éjszakánként róla álmodok, és néha rosszat néha jót, és van, hogy nem tudom mi a megtörtént, és mi az álom.  Az iskolában órákon ha elkalandozok, az a szemei miatt van... Nem rég jöttem rá, hogy harmadik óta, tehát 5-6 éve azért keresem a fiukban a kékszemű szőke hajat, mert őt akarom látni bennük. Nagyon fáj, nagyon. Bulikban sokszor egymás mellett partyzunk, mivel egy bandában vagyunk. És rá se nézek. Nagyon ridegnek adom ki magam. Tudom, hogy nem jól teszem, de én ilyen vagyok, mindig az ellenkezőjét mondom és teszem, amit érzek. Félek, ha megmondanám neki, hogy még mindig rá várok, kihasználna, vagy eldobna. Amibe egyenesen belehalnék. Időnként beszélgetünk mint barátok. Azt mondta nekem, hogy van valami mondanivalója. Nem tudom, mi lehet az, de már egy ideje könyörgök neki, hogy mondja el. De azt mondta, nem volt még rá megfelelő alkalom... Nem tudom mi lehet az, de bármi is, miután elmondta, megkérem rá, hogy nézzen mélyem a szemembe, és mondja azt: hadj békén, felejts el! De úgy mondja, hogy elhidjem! Mert nem tudok tovább igy élni, hogy néha ugyérzem lenne rá esély hogy mindent megmentsünk. Nagyon fáj, leginkább, hogy nem tudom elmondani neki, hogy nem tudom elfelejteni. De ha eljön a holnap, megteszem! Tovább nem várok, hisz előttem az élet, és közel 2éve boldogtalan vagyok, miatta. Mert nem érzem magam elég jónak, elég tökéletesnek. De holnap, erősnek kell lennem, a legerősebbnek. És elfogok neki mondani mindent, töviről hegyire, persze ha meghallgat. És ezt személyesen. Mert a szemeibe akarok nézni. Igen, a kék szemeibe. Lehet, hogy ez lesz egy tündérmese kezdete, de lehet, hogy most tehetem ezt még utoljára... Hogy olyan közelről lássam a kék szemeit♥...

Oldal: Történetek
Idézetek képekkel - © 2008 - 2024 - szerelmes-lany-tortenete.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat